Igen, tényleg nagyon aranyos. Varró Dániel igen jókat ír. Nagyon kell figyelni - vagy csak nekem? -, hogy megértsük, mert annyira magvasak a versei az aranyosságuk mellett.
Én mostanában nem láttam megjelenni,
de sokszor emlegetem, bocs ez túlzás,inkább...előkeresem az
Eszedbe jut, hogy eszembe jusson c. versét
Eszedbe jut, hogy eszedbe ne jusson
valahogy mégis elfelejteni
leírod, aláhúzod, kiragasztod
szamárfülecskét hajtogatsz neki
kisimítod, odateszed a székre
az ágy mellé, hogy szem elôtt legyen
leülsz, kötsz egy csomót a lepedôre
elalszol, elfelejted, hirtelen
eszedbe jut, felugrasz, zsebrevágod
a szíved közben összevissza ver
sehogy sem hiszed el, hogy ott van nálad
kihúzod, megtapogatod, de mindjárt
el is teszed, és ráhúzod a cipzárt –
mikor megnyugszol, akkor veszted el.
Valahogy így vagyok már én is
Persze aranyos ez a tétova ifjú szerelem vagy nem szerelem vers is.
Botot faragtál, ábrákkal tele,
beszélt a nyele,
aztán meguntad. Így volt?
S eldobtad, ahogy az égbolt
az unt csillagot ejti le.
Én fölvettem és rádhúztam vele.
Így volt?
Sajnálom, kár volt.
Világomon, mint üvegen át
hallgattam új álmod madara dalát.
Azt hittem, annyi az ének,
amennyi a magány üvegének
vastag tábláin átszüremlik.
S hallottam, említ
az a szó isteneket,
kik nem hajolnak ezután neked.
Pedig
te nem szolgálsz többé nekik.
Most már értelek.
Pörös felek
szemben álltunk, de te szintén
más ügyben, más talaj felett
tanúskodtál, mint én.
Már értelek. Mit érsz vele? A múlt
tüntető menete elvonult,
a lomb lehullt
s a fájdalom ágai benned,
mint mindenkiben, elkövesednek
az aláomló évek, évadok,
rétegek, szintek és tagok
óriási nyomása alatt.
Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát,
s így mindegyik determinált.
Így él a gazdag is, szegény is,
így szenvedünk te is meg én is
s még jó, ha az ember haragja
nem az embert magát harapja,
hanem valaki mást,
dudás a fuvolást,
én téged és engemet te, -
mert mi lenne, mi történhetne,
ha mindig magunkba marna
az értelem iszonyú karma?
S ha már szólok, hát elmesélem, -
villamoson
egy este a Széna téren
találkoztunk. Kalapot emeltem,
talán nyeltem,
köszöntem és te
csodálkozva vettél észre.
S még ottan
egy pillanatig szórakozottan
eltünődtem, - hiszen lehetnénk
jóbarátok, együtt mehetnénk
a kávéházba s teát kavarva
szépet, jót, igazat akarva
beszélgethetnénk irodalomról,
vagy más ily fontos emberi lomról
és telt szavadra,
mit óvatosan vetnél a latra,
utalván a tapasztalatra,
indulatom messze ragadna,
te - hozzátéve: "Szívedre ne vedd" -
leintenél, mint az öregebb
mint az apám
s én bosszankodnék, de nem mondanám.
Uram, ha éhezem, adj nekem valakit, akinek egy darab kenyér kell;
ha szomjazom, küldj valakit, akinek egy pohár vízre van szüksége; ha fázom, küldj valakit, hogy felmelegítsem; ha szomorú vagyok, hozz valakit, hogy megvigasztaljam; ha keresztem nehézzé válik, add, hogy megoszthassam valakivel a sajátját; ha szegény vagyok, vezess el valakihez, aki nélkülözik; ha nincs idõm, adj valakit, akit pár pillanatig szolgálhatok; ha megaláznak, add, hogy valakinek dalolnom kelljen; ha elbátortalanodom, küldj valakit, hogy bátorítsam; ha mások megértéséért kiáltok, adj valakit, akinek az enyémre van szüksége; ha arra vágyom, hogy törõdj velem, küldj hozzám valakit, akirõl gondoskodnom kell; ha csak magamra gondolok, figyelmemet hívd fel valaki másra.
Tégy bennünket méltóvá, Uram, hogy azokat a testvéreinket szolgáljuk, akik világszerte szegényen és éhezve élnek és halnak meg.
Add meg nekik ma kezünk által mindennapi kenyerüket, és adj nekik átfogó szeretetünk által békét és boldogságot.
Nem kívánok senkinek se
különösebben nagy dolgot.
Mindenki, amennyire tud,
legyen boldog.
Érje el, ki mit szeretne,
s ha elérte, többre vágyjon,
s megint többre. Tiszta szívből
ezt kívánom.
Szaporodjon ez az ország
Emberségbe’, hitbe’, kedvbe’,
s ki honnan jött, soha soha
ne feledje.
Mert míg tudod, ki vagy, mért vagy,
vissza nem fognak a kátyúk…
A többit majd apródonként
megcsináljuk.
Végül pedig azt kívánom,
legyen béke. –
Gyönyörködjünk még sokáig
a lehulló hópihékbe’!
Pákolitz István: Ha mondod még...
A szél
a víz
a rózsaág
öröktől mondja önmagát
törvény szerint
de legbelül
és épp ezért - kötetlenül
s mivel önmaga a világ
mondja világa igazát
ismétlése is mindig új
mert öntörvényéből tanul
nem is tanul
hisz tudja jól
ha zizzen
csobban
rád hajol
nem zavarhatja póz
vagy más
idétlen vak hivalkodás
és bölcs nyilatkozat helyett
dolgát teszi
mást nem tehet.
A szél
a víz
a rózsaág
így mondja hűen önmagát
Ha mondod még
ha mondanád
így mondhatod magad tovább.
